1. rész Kezdetek kezdete..

Jó olvasást! :)

Sokszor ölel titeket,

Melcsi A. M. :*

* Miley *

Én egy Amerikai Egyesült Államokbeli Tennesse államban, Nashville Frankilin nevű külvárosi lány vagyok, 1992. november 23.-án születtem, akkor még Destiny Hope Cyrus néven lettem anyakönyvezve. A szüleim azért adták ezt a nevet, mert úgy gondolták egy nap majd sokra fogom vinni. Apám Billy Ray Cyrus, édesanyám pedig Leticia „Tish” Cyrus. Öten vagyunk testvérek, de csupán csak két édes testvérem van, de a többieket is ugyan annyira szeretem hiába nem édes testvéreim.

Kiskorunkban nem kaptunk ki tudja milyen nagy figyelmet a szüleinktől mivel híresek, de mikor kellett mindig ott voltak mellettünk. Emlékszem mindnyájunknak nagyon izgalmas volt, hogy már kiskorunkban megismerkedtünk az akkori hírességekkel és bejárhattuk szinte az egész világot. Viszont nyári szünetben nagyrészt a nagyszüleinknél voltunk.

Lehettem vagy 13 éves talán mikor megint náluk nyaraltunk és nagyon unatkoztam így eszembe jutott mi lenne, ha kimennék a parkba sétálni. Akkoriban mindenhová vittem magammal a gitáromat egyszerűen nem lehetett tőlem elvenni. Nagyjából már 2-3 éve tudtam rajta játszani így nem okozott ez gondot mikor hirtelen ötlettől vezérelve leültem egy padra, elő szedtem a tokjából és csak úgy spontán elkezdtem rajta játszani és közben énekeltem. Szeretek énekelni és apukám szerencsémre megtanított játszani ezen a csodálatos hangszeren. Attól a naptól kezdve majdnem minden nap kijártam és mindig ugyan ahhoz a padhoz ültem le és tettem a dolgomat. Ez nem is volt olyan nagy gond hisz az emberek körbeálltak és hallgatták az előadásomat.

Az egyik ilyen nap után ismertem meg az ottani barátaimat Allysont és Codyt. Rögtön megtaláltuk, a közös hangot és onnantól kezdve minden nap jöttek velem. Egyik nap nyugodtan ültünk egymás mellett és én adtam elő a kedvenc számaimat mikor megállt előttünk egy öltönyös férfi. Aly megbökte az oldalam, mert annyira bele voltam mélyülve a zenélésbe, hogy észre se vettem. Rögtön abba hagytam mindent, felálltam és kezdtem volna el a pakolást, mire a férfi megszólalt.

- Sziasztok. Ne ijedj meg tőlem, kérlek. – kék szemeiben nem láttam rosszindulatot így megálltam és rá figyeltem – Nagyon jól játszol. Már tegnap is láttalak, de nem volt alkalmam beszélni veled. Mit szólnál ahhoz, ha holnap bejönnél a stúdiómba? Szerintem nagy jövő áll előtted. – mosolygót miközben át nyújtotta a névjegy kártyáját.

- Köszönöm. De ez csak szórakozás semmi komoly. Sajnálom, de most mennem kell. – dadogtam és visszaadtam a kártyáját.

- De egy beszélgetés nem jelent semmit utána mondhatod azt is, hogy nem szeretnéd. – nézett rám fürkésző szemekkel.

- Oké. – egyeztem bele.

Így utólag persze bánom, mert az volt életem legrosszabb döntése.. Mikor másnap elmentünk a barátaimmal arra a helyre, míg ők kint vártak rám mi bent beszélgettünk és az a pasas egyszer csak közeledett felém. Ki akart használni plusz hazudott mindenről és én naiv bevettem. Sírva szaladtam ki a teremből aztán az épületből. Futottam és futottam mikor egy kicsit csillapodott bennem a pánik, ami elfogott észrevettem, hogy valakik futnak utánam. Gyorsan megpördültem a tengelyem körül és a hozzám közelebb állónak behúztam egyet mivel azt hittem, hogy annak a férfinak lehetnek az emberei és szerencsémre tudtam pár harcmozdulatot. De balszerencsémre nem ők voltak, hanem a barátaim és azt ütést pedig Cody kapta.

- Jaj úgy sajnálom. Bocsánat jól vagy? – néztem rá kérdőn – Jó ez idióta kérdés volt..

- Miley nyugi jól vagyok. – mosolygott rám – Amúgy jól ütsz. Kitől tanultad? – bökött oldalba.

- Biztos? – aggodalmaskodtam – Kösz apám haverjától.

- Persze. – állt fel a földről.

- Várjunk Milz mi volt ez? Mi történt oda bent? – nézett rám kérdőn Allyson.

- Hát.. – és elmeséltem nekik mindent.

- Komolyan idióta egy pasi, hogy hagyott elszaladni egy ilyen tehetséget, mint te. – nevetett Cody.

- Amúgy jól vagy ugye? Nem csinált semmit veled? – aggódott továbbra is Aly.

- Persze nyugi. Csak naiv voltam, amiért bele mentem ilyenbe. – mondtam és elhúztam a szám.

Egész nap próbáltak felvidítani, de nem igazán sikerült nekik. Aztán át mentünk Cody-hoz és ott bemutatta nekünk a dobolási tudományát. Mi meg csak hallgattuk, de Aly lefagyott mi meg nem értettük mi baja és faggatni kezdtük ő meg vázolta a tervét.

- Mit szólnátok hozzá, ha alapítanánk egy bandát? – ugrott fel a székből izgatottan.

- Hogy mit? – kérdeztük szinte egyszerre Codyval.

- Bandát! Hát nem értitek? Cody tud dobolni, én gitározni te pedig gitározni és énekelni. Nagyon jó csapat lennénk és mielőtt ti haza mennétek.. – mutatott rám - ..előadhatnánk a szüleinknek pár számot. Szerintem jó lenne.

- Ez tök jó ötlet Aly. – ugrottam a nyakába, bár az éneklés része nem igazán tetszett. – Szerinted? – néztem a dobosunkra.

- Rendben. Oké legyen. – mosolygott és egy hármas ölelésbe fonódtunk össze.  

Minden nap játszottunk és mivel Cody dobolni tudott mi meg Alyvel gitározni mindig a mi kis dobosunkhoz mentünk át gyakorolni. Én elhívtam a testvéreimet is közönségnek. A tervünk az előadásról meg is lett beszélve minden felnőttel miután bele egyeztek izgalommal vártuk a „fellépésünket” és buzgón gyakoroltunk.

Aztán eljött az idő és az utolsó esténken a szüleinkbe karolva sétáltunk át a helyszínre. Az előadásunk nagyon jól sikerült, aminek nagyon örültünk és igen azzal a fellépéssel kezdődött el az egész felhajtás körülöttem. Az az előadásunk indított el azon az úton, amin még mindig járok, és ezt köszönhetem a csodálatos barátnőmnek Allysonnak.

Miután haza mentünk a szüleim új suliba írattak. Egy olyanba ahol tehetséges gyerekekkel foglalkoznak és mindenki a saját adottságának megfelelően járhatott külön órákra. Én énekelni, gitározni, zongorázni és színjátszásra jártam ilyen plusz órákra. Eleinte nem szerettem csak színjátszást és gitár órákat mivel nem értettem mi ez a nagy felhajtás egy játék fellépés miatt. De nem ellenkeztem hisz mind a négy dolgot nagyon meg szeretem csinálni.

Prológus

Sziasztok! Hát ezennel ténylegesen megnyitnám ezt blogot abban a reményben, hogy tetszeni fog nektek amit majd itt olvashattok. 

Ölel Melcsi A. M. :)

Valamikor 2012-ben.

A mai napom is ugyan úgy kezdődött, mint a többi az elmúlt pár hónapban, talán már több, mint fél éve vagy már régebben? Mindegy már ott tartok, hogy nem is tartom számon. Utálkozó üzenetek az interneten és névtelen fenyegető levelek a postaládámban. Ezért is költöztem vissza a szülő városomban Nashville-be ahol próbálok egy kicsit eltűnni, amit a menedzserem is jó ötletnek tartott. De én nem csak ezt szeretném, változtatni akarok a külsőmön is és éppen ezért időpontot kértem a régi fodrászomtól. Úgyhogy a reggeli teendőim után indultam is oda.

Beérve a szalonba úgy fogadtak, mint régen és ez egy kicsit megnyugtatott. Azonnal leültettek egy székbe és várták az utasításaimat. Gyorsan vázoltam, hogy mire gondoltam bár nem értették mért, de neki láttak és megcsinálták. Közben azon gondolkodtam vajon ez tényleg jó ötlet volt?

De amint kész lett már tudtam, hogy nekem ez kellet, hamar fizettem és már távoztam is. Haza érve rögtön berohanok a hálószobába és onnan a fürdőszobába és már készítem is a képet. Itt az idő, hogy a világ megtudjon rólam valamit hosszú idő után. – gondolom magamban, majd lassan megnyomom a gombot. A vaku villan egyet és a kép készen is van. 

Egy mosolygós és boldognak látszó lány néz vissza a képről, ugyan akkor teljesen látszódik, hogy minden megváltozott... és még sok minden meg fog persze ezt csak az fogja észrevenni, aki tényleg ismer. 

Telefonomon először a Twitter alkalmazást nyitom meg és már is azon gondolkozok, hogy mit írjak a kép mellé. Talán egy rövid bemutatkozást, vagy, hogy – „Új haj, új Miley, új világ” – kéne megjegyzésnek bepötyögnöm?

10 percet töltök azzal, hogy kitaláljam, a hozzá fűzni valómat, de végül csak pár smileyt rakok, és már töltöm is fel.. Illetve tölteném is fel, de mind ezek előtt még gondoltam meghallgatom azt a véleményt, ami számít nekem.. Az egyetlen véleményt, amit teljes boldogsággal fogadok, akár negatív, akár pozitív.

A Twittert egy pillanat alatt bezárom, és helyette új üzenetet kezdek írni, csatolom a képet és már küldöm is.

– Szóval mit gondolsz?

A válasz hamar érkezik még is azt a rövid időt végig izgulóm, és mint általában szerencsére most sem csalódok. Ő mindig az igazat mondja.

– Fura, de tökéletes!

A boldogság átjárja a testem és innentől már mindegy, hogy mások mit gondolnak. Csak az számít, hogy ő mit mond. Boldogan válaszolok az üzenetre.

– Nagyon szeretlek apa!

Majd újra megnyitom az előbb említett közösségi oldalamat. A smileyk még mindig ott vannak az eddig nem közzé tett Tweetben. Lassan nyomok rá a kék gombra, ami azt jelenti, hogy pár másodperc múlva jönnek a kritikák... Néhány másodperc elteltével már mindenki tudni fogja, nincs megállás.  

A kép futótűzként terjed az internetesen weblapokon, a Twitteren és mindenhol. Az emberek fel vannak háborodva. Vissza akarják kapni a régi Mileyt, a kis Hannah Montanát. Fogalmuk sincs, hogy Hannah Montana milyen régóta nem él már... és soha nem is fog többet. Természetesen akadnak olyan emberek, akik még így is kiállnak mellettem. Ők a barátaim, és az én igazi Smiler-eim... akiket nagyon szeretek! 

Kíváncsiságból rákattintok pár kritikára, amiket olyan emberek írtak, akik azt hiszik, hogy mindenkinél jobbak, hiszen bennük meg van minden, ami kell, ők azok, akikre mindenki felfigyel, akiknek számít a véleménye. De nekem nem számít. Miley Ray Cyrus vagyok, aki mostantól magasról tesz arra, hogy az emberek mit gondolnak róla. De előtte még elmesélem nektek, hogy mi vezetett erre az útra.