Prológus

Sziasztok! Hát ezennel ténylegesen megnyitnám ezt blogot abban a reményben, hogy tetszeni fog nektek amit majd itt olvashattok. 

Ölel Melcsi A. M. :)

Valamikor 2012-ben.

A mai napom is ugyan úgy kezdődött, mint a többi az elmúlt pár hónapban, talán már több, mint fél éve vagy már régebben? Mindegy már ott tartok, hogy nem is tartom számon. Utálkozó üzenetek az interneten és névtelen fenyegető levelek a postaládámban. Ezért is költöztem vissza a szülő városomban Nashville-be ahol próbálok egy kicsit eltűnni, amit a menedzserem is jó ötletnek tartott. De én nem csak ezt szeretném, változtatni akarok a külsőmön is és éppen ezért időpontot kértem a régi fodrászomtól. Úgyhogy a reggeli teendőim után indultam is oda.

Beérve a szalonba úgy fogadtak, mint régen és ez egy kicsit megnyugtatott. Azonnal leültettek egy székbe és várták az utasításaimat. Gyorsan vázoltam, hogy mire gondoltam bár nem értették mért, de neki láttak és megcsinálták. Közben azon gondolkodtam vajon ez tényleg jó ötlet volt?

De amint kész lett már tudtam, hogy nekem ez kellet, hamar fizettem és már távoztam is. Haza érve rögtön berohanok a hálószobába és onnan a fürdőszobába és már készítem is a képet. Itt az idő, hogy a világ megtudjon rólam valamit hosszú idő után. – gondolom magamban, majd lassan megnyomom a gombot. A vaku villan egyet és a kép készen is van. 

Egy mosolygós és boldognak látszó lány néz vissza a képről, ugyan akkor teljesen látszódik, hogy minden megváltozott... és még sok minden meg fog persze ezt csak az fogja észrevenni, aki tényleg ismer. 

Telefonomon először a Twitter alkalmazást nyitom meg és már is azon gondolkozok, hogy mit írjak a kép mellé. Talán egy rövid bemutatkozást, vagy, hogy – „Új haj, új Miley, új világ” – kéne megjegyzésnek bepötyögnöm?

10 percet töltök azzal, hogy kitaláljam, a hozzá fűzni valómat, de végül csak pár smileyt rakok, és már töltöm is fel.. Illetve tölteném is fel, de mind ezek előtt még gondoltam meghallgatom azt a véleményt, ami számít nekem.. Az egyetlen véleményt, amit teljes boldogsággal fogadok, akár negatív, akár pozitív.

A Twittert egy pillanat alatt bezárom, és helyette új üzenetet kezdek írni, csatolom a képet és már küldöm is.

– Szóval mit gondolsz?

A válasz hamar érkezik még is azt a rövid időt végig izgulóm, és mint általában szerencsére most sem csalódok. Ő mindig az igazat mondja.

– Fura, de tökéletes!

A boldogság átjárja a testem és innentől már mindegy, hogy mások mit gondolnak. Csak az számít, hogy ő mit mond. Boldogan válaszolok az üzenetre.

– Nagyon szeretlek apa!

Majd újra megnyitom az előbb említett közösségi oldalamat. A smileyk még mindig ott vannak az eddig nem közzé tett Tweetben. Lassan nyomok rá a kék gombra, ami azt jelenti, hogy pár másodperc múlva jönnek a kritikák... Néhány másodperc elteltével már mindenki tudni fogja, nincs megállás.  

A kép futótűzként terjed az internetesen weblapokon, a Twitteren és mindenhol. Az emberek fel vannak háborodva. Vissza akarják kapni a régi Mileyt, a kis Hannah Montanát. Fogalmuk sincs, hogy Hannah Montana milyen régóta nem él már... és soha nem is fog többet. Természetesen akadnak olyan emberek, akik még így is kiállnak mellettem. Ők a barátaim, és az én igazi Smiler-eim... akiket nagyon szeretek! 

Kíváncsiságból rákattintok pár kritikára, amiket olyan emberek írtak, akik azt hiszik, hogy mindenkinél jobbak, hiszen bennük meg van minden, ami kell, ők azok, akikre mindenki felfigyel, akiknek számít a véleménye. De nekem nem számít. Miley Ray Cyrus vagyok, aki mostantól magasról tesz arra, hogy az emberek mit gondolnak róla. De előtte még elmesélem nektek, hogy mi vezetett erre az útra.