Jó olvasást! :)
Sokszor ölel titeket,
Melcsi A. M. :*
* Miley *
Én egy Amerikai Egyesült Államokbeli Tennesse
államban, Nashville Frankilin nevű külvárosi lány vagyok, 1992. november 23.-án
születtem, akkor még Destiny Hope Cyrus néven lettem anyakönyvezve. A szüleim
azért adták ezt a nevet, mert úgy gondolták egy nap majd sokra fogom vinni.
Apám Billy Ray Cyrus, édesanyám pedig Leticia „Tish” Cyrus. Öten vagyunk
testvérek, de csupán csak két édes testvérem van, de a többieket is ugyan
annyira szeretem hiába nem édes testvéreim.
Kiskorunkban nem kaptunk ki tudja milyen nagy figyelmet
a szüleinktől mivel híresek, de mikor kellett mindig ott voltak mellettünk.
Emlékszem mindnyájunknak nagyon izgalmas volt, hogy már kiskorunkban
megismerkedtünk az akkori hírességekkel és bejárhattuk szinte az egész világot.
Viszont nyári szünetben nagyrészt a nagyszüleinknél voltunk.
Lehettem vagy 13 éves talán mikor megint náluk nyaraltunk
és nagyon unatkoztam így eszembe jutott mi lenne, ha kimennék a parkba sétálni.
Akkoriban mindenhová vittem magammal a gitáromat egyszerűen nem lehetett tőlem
elvenni. Nagyjából már 2-3 éve tudtam rajta játszani így nem okozott ez gondot
mikor hirtelen ötlettől vezérelve leültem egy padra, elő szedtem a tokjából és
csak úgy spontán elkezdtem rajta játszani és közben énekeltem. Szeretek
énekelni és apukám szerencsémre megtanított játszani ezen a csodálatos
hangszeren. Attól a naptól kezdve majdnem minden nap kijártam és mindig ugyan
ahhoz a padhoz ültem le és tettem a dolgomat. Ez nem is volt olyan nagy gond
hisz az emberek körbeálltak és hallgatták az előadásomat.
Az egyik ilyen nap után ismertem meg az ottani
barátaimat Allysont és Codyt. Rögtön megtaláltuk, a közös hangot és onnantól
kezdve minden nap jöttek velem. Egyik nap nyugodtan ültünk egymás mellett és én
adtam elő a kedvenc számaimat mikor megállt előttünk egy öltönyös férfi. Aly
megbökte az oldalam, mert annyira bele voltam mélyülve a zenélésbe, hogy észre
se vettem. Rögtön abba hagytam mindent, felálltam és kezdtem volna el a
pakolást, mire a férfi megszólalt.
- Sziasztok. Ne ijedj
meg tőlem, kérlek. – kék szemeiben nem láttam rosszindulatot így megálltam és
rá figyeltem – Nagyon jól játszol. Már tegnap is láttalak, de nem volt alkalmam
beszélni veled. Mit szólnál ahhoz, ha holnap bejönnél a stúdiómba? Szerintem
nagy jövő áll előtted. – mosolygót miközben át nyújtotta a névjegy kártyáját.
- Köszönöm. De ez
csak szórakozás semmi komoly. Sajnálom, de most mennem kell. – dadogtam és visszaadtam
a kártyáját.
- De egy beszélgetés
nem jelent semmit utána mondhatod azt is, hogy nem szeretnéd. – nézett rám
fürkésző szemekkel.
- Oké. – egyeztem bele.
Így utólag persze
bánom, mert az volt életem legrosszabb döntése.. Mikor másnap elmentünk a
barátaimmal arra a helyre, míg ők kint vártak rám mi bent beszélgettünk és az a
pasas egyszer csak közeledett felém. Ki akart használni plusz hazudott
mindenről és én naiv bevettem. Sírva szaladtam ki a teremből aztán az
épületből. Futottam és futottam mikor egy kicsit csillapodott bennem a pánik,
ami elfogott észrevettem, hogy valakik futnak utánam. Gyorsan megpördültem a
tengelyem körül és a hozzám közelebb állónak behúztam egyet mivel azt hittem,
hogy annak a férfinak lehetnek az emberei és szerencsémre tudtam pár harcmozdulatot.
De balszerencsémre nem ők voltak, hanem a barátaim és azt ütést pedig Cody
kapta.
- Jaj úgy sajnálom.
Bocsánat jól vagy? – néztem rá kérdőn – Jó ez idióta kérdés volt..
- Miley nyugi jól
vagyok. – mosolygott rám – Amúgy jól ütsz. Kitől tanultad? – bökött oldalba.
- Biztos? – aggodalmaskodtam
– Kösz apám haverjától.
- Persze. – állt fel
a földről.
- Várjunk Milz mi
volt ez? Mi történt oda bent? – nézett rám kérdőn Allyson.
- Hát.. – és elmeséltem
nekik mindent.
- Komolyan idióta egy
pasi, hogy hagyott elszaladni egy ilyen tehetséget, mint te. – nevetett Cody.
- Amúgy jól vagy
ugye? Nem csinált semmit veled? – aggódott továbbra is Aly.
- Persze nyugi. Csak
naiv voltam, amiért bele mentem ilyenbe. – mondtam és elhúztam a szám.
Egész nap próbáltak
felvidítani, de nem igazán sikerült nekik. Aztán át mentünk Cody-hoz és ott
bemutatta nekünk a dobolási tudományát. Mi meg csak hallgattuk, de Aly lefagyott
mi meg nem értettük mi baja és faggatni kezdtük ő meg vázolta a tervét.
- Mit szólnátok
hozzá, ha alapítanánk egy bandát? – ugrott fel a székből izgatottan.
- Hogy mit? –
kérdeztük szinte egyszerre Codyval.
- Bandát! Hát nem
értitek? Cody tud dobolni, én gitározni te pedig gitározni és énekelni. Nagyon
jó csapat lennénk és mielőtt ti haza mennétek.. – mutatott rám - ..előadhatnánk
a szüleinknek pár számot. Szerintem jó lenne.
- Ez tök jó ötlet
Aly. – ugrottam a nyakába, bár az éneklés része nem igazán tetszett. –
Szerinted? – néztem a dobosunkra.
- Rendben. Oké legyen.
– mosolygott és egy hármas ölelésbe fonódtunk össze.
Minden nap játszottunk és mivel Cody dobolni tudott mi
meg Alyvel gitározni mindig a mi kis dobosunkhoz mentünk át gyakorolni. Én
elhívtam a testvéreimet is közönségnek. A tervünk az előadásról meg is lett
beszélve minden felnőttel miután bele egyeztek izgalommal vártuk a „fellépésünket”
és buzgón gyakoroltunk.
Aztán eljött az idő és az utolsó esténken a szüleinkbe
karolva sétáltunk át a helyszínre. Az előadásunk nagyon jól sikerült, aminek
nagyon örültünk és igen azzal a fellépéssel kezdődött el az egész felhajtás
körülöttem. Az az előadásunk indított el azon az úton, amin még mindig járok,
és ezt köszönhetem a csodálatos barátnőmnek Allysonnak.
Miután haza mentünk a szüleim új suliba írattak. Egy
olyanba ahol tehetséges gyerekekkel foglalkoznak és mindenki a saját adottságának
megfelelően járhatott külön órákra. Én énekelni, gitározni, zongorázni és
színjátszásra jártam ilyen plusz órákra. Eleinte nem szerettem csak
színjátszást és gitár órákat mivel nem értettem mi ez a nagy felhajtás egy
játék fellépés miatt. De nem ellenkeztem hisz mind a négy dolgot nagyon meg szeretem csinálni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése